NOVINKY

Soha nem futottam még szakaszversenyen, és nem volt tapasztalatom az ilyen típusú versenyekkel kapcsolatban. Mindent jó barátom, Martin Jor talált ki. Eredeti tervem az volt, hogy idén másodszor is részt veszek az UTMB-n, az ösvényfutás csúcsán, de ehelyett Martin és én végül 240 kilométert futottunk a Pireneusokban, 15 000 függőleges métert megmászva a Pireneusok szakaszfutás hét szakaszán.

Mindkettőnk számára a PSR lett a szezon fő célja, és az egész idei felkészülés során erre törekedtünk. Ha már egy hetet akartunk ott tölteni az életünkből, és egy jó darab pénzt költeni a részvételre és az utazásra, akkor tegyük meg, hogy megérje. Úgy alakítottuk ki az edzéseket, hogy több egymást követő napokon, különösen a hétvégéken, több munkaterhelést gyűjtsünk. Együtt tekertünk Chenkovicébe, hogy az új Leki FX.One botokat használva fel- és lefelé pedálozzunk a Bukovka lejtőin. A Pireneusok hegyeit szimuláltuk. Vagy legalábbis megpróbáltuk. A táplálkozásra és a regenerálódásra összpontosítottunk, hogy minden egyes szakasz során pótolni tudjuk a készleteinket, és gyorsan regenerálódjunk közöttük. Egyszóval igyekeztünk nem alábecsülni a felkészülésünket, és felkészülten akartunk megérkezni a Pireneusokba. Mégis, mindketten egy lépést tettünk az ismeretlenbe...

Azt kell mondanom, hogy az egész élmény megérte. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk Ribes de Freser kis hegyi városába, ahol az első szakasz kezdődött, tudtuk, hogy a szervezők mindent tökéletesen a helyére tettek. A Jordi Vissi és Tomas Llorens duó által vezetett szervezésben mintegy 70 önkéntes vett részt, akik hibátlanul dolgoztak. Legalábbis a mi szemszögünkből, mint versenytársak. Mindenről gondoskodtak, mindig időben megkaptuk a cuccainkat, a szállodák és a szállások fantasztikusak voltak, az ételek pedig néha egyenesen fényűzőek. Bár sajnos vissza kellett fognunk magunkat, és kihagynunk néhány finomságot, hogy másnap versenyezhessünk.

Ami szerintem különösen említésre méltó, az az egész hetet átható hangulat. A szervezők az összes önkéntessel és a többi versenyzővel együtt szinte családi légkört teremtettek, ami az egész hetet nemcsak a versenyről, hanem a különböző nemzetiségű és kultúrájú emberek megismeréséről is szólt. Az egész kalandot együtt éltük át. Nem számított, hogy közvetlen riválisok voltunk-e az első helyekért, vagy a versenyzői csoport ellentétes oldalán álltunk. Gyönyörű volt, ahogyan mindannyian kijöttünk egymással. Ahogy együtt mentünk át a fáradtság különböző szakaszain, az érzelmek széles skáláján, megosztottuk a fájdalmat, de az örömöt is.

A verseny útvonala Barcelonától mintegy két órányi vonatútra, a festői Ribes de Freser hegyi városkában kezdődött. Az útvonal több nemzeti parkon keresztül folytatódott, megnéztük Andorrát, és mindent egy másik kisvárosban, Salardúban fejeztünk be, 240 kilométerre onnan, ahonnan elindultunk. Először jártam a Pireneusokban, és valóban gyönyörűek. Ugyanakkor az egész verseny technikailag eléggé megterhelő volt. A több mint 15 000 méteres összesített emelkedő egyszerűen érezhető volt. És a Leki FX.One botok, amelyekkel Martin és én voltunk felszerelve, szinte ki sem mozdultak a kezünkből. Minden nehéz emelkedőn megbízható partnerünk volt, és el sem tudtam volna képzelni, hogy ne legyenek nálam a verseny alatt.

A legnehezebb és legemlékezetesebb szakasz az ötödik volt, ahol alig negyven kilométert tettünk meg, de közben mintegy két és félezer függőleges métert is megmásztunk, és kétezer-hétszáz méterrel a tengerszint fölé értünk, amikor Andorra legmagasabb csúcsát, a Comapedrosát hagytuk el.

A versenyzés szempontjából nem volt nagy dráma. Már az első szakaszon átvettük a vezetést az összesített tabellán, és a hét végére sem adtuk át az első helyet és a különdíjakat a versenyzőknek. Főleg a Stroopwafel nevű csapat srácai üldöztek minket, de bár nem adták ingyen a győzelmet, mind a hét szakaszt sikerült megnyernünk.

Fotó: @guillem_casanova, @Itollriera

De határozottan nem volt könnyű, mert Martin és én is bélproblémákkal és egyéb többé-kevésbé kellemetlen problémákkal küzdöttünk a hét eleje óta. Minden egyes szakasz kezdete egy ugrás volt az ismeretlenbe, és általában már korán kiderült, hogy én, Martin vagy mi leszünk-e válságban egy adott napon, vagy felváltva fogunk részt venni a szakaszban. Szerencsére legalább egyikünk mindig jól volt, és tudta "húzni" a másikat, és ami a legfontosabb, lelkileg támogatni őt, ami a végén a legtöbbet segített. Röviden, mindent megoldottunk és megküzdöttünk, még akkor is, ha egyes szakaszokban a képességeink határáig küzdöttünk, és a végén teljesen kimerültek voltunk, néha könnyes szemmel. Örülök, hogy Martin és én csapatként dolgoztunk, és nem hagytuk, hogy a fáradtság és más kellemetlenségek közénk álljanak. Néhány kisebb szóváltástól eltekintve az egész hetet konfliktusok nélkül, többnyire mosolyogva és jó hangulatban vészeltük át együtt.

A csodálatos az volt, hogy egész héten éreztük a támogatást otthonról, a családoktól, barátoktól és független megfigyelőktől, akik velünk együtt élték át a kalandot és szurkoltak nekünk. Köszönöm mindannyiótoknak, végtelenül! Valamint köszönet a LEVELSPORTKONCEPT-nek, a LEKI-nek és más csodálatos szponzorainknak, akik segítettek nekünk abban, hogy ezt a kihívást jelentő vállalkozást lehetővé tegyük.